Kortalan kreativitás

Felnőttek képzőművészeti szakköre a GYIK Műhelyben

Sinkó István cikke a Galéria Körről

A kre­ati­vi­tás lé­nyünk­ből fa­ka­dó ké­pes­ség, mely­nek „elő­hí­vá­sa” a szo­ci­ális hát­tér, a pe­da­gó­gu­si mun­ka és az egyé­ni aka­rat kö­zös te­vé­keny­sé­ge ál­tal jö­het lét­re. En­nek kö­vet­kez­té­ben a „szunnya­dó” kre­atív ké­pes­sé­gek elő­hí­vá­sa bár­mely élet­kor­ban – így akár fel­nőtt- vagy idős kor­ban is le­het­sé­ges. Az igény az al­ko­tó mun­ká­ra, az al­ko­tás­ra ma­gá­ra, az ön­ki­fe­je­zés­re a kis­gyer­mek szá­má­ra egy kom­mu­ni­ká­ci­ós for­ma, a fel­nőtt az ön­meg­va­ló­sí­tás újabb ál­lo­má­sa­ként, vagy épp élet­mód­vál­tás­ként éli meg. Egy „ké­sői kez­dés” még nem je­lent ele­ve si­ker­te­len és le­ma­ra­dó hely­ze­tet az al­ko­tó­mun­ká­ban. Épp ta­lán az érett­ség, a ta­pasz­ta­lat és a ki­tar­tás le­het előny egy sze­nior mű­vé­sze­ti élet­mű ki­ala­ku­lá­sá­hoz.

Évtizedek óta vezetek/vezetünk felnőtt szakkört a Magyar Nemzeti Galériában a GYIK (Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti) Műhely „melléküzemágaként” előbb Szemadám György, majd 25 évig Lajta Gábor festőművésszel, jelenleg Juhász István festő-restaurátorral. Ez a műhelymunka először inkább felkészítő jellegű volt 16–24 év közötti fiatalok számára, de az évek során egyre több – az idősebb generációhoz tartozó – jelentkező tűnt fel, akik számára teljesen mást jelentett s mind a mai napig mást jelent a szakköri munka. Nem felkészíteni, hanem rávezetni, megismertetni és saját kezdő vagy haladó alkotómunkájukban segítséget nyújtani – ezekké vált a mi csoportvezetői feladatunk számukra, ezt az igényt fogalmazzák meg és várnak tőlünk segítséget.

De miért, milyen rejtett, vagy alig titkolt ambíciókból kifolyólag jelentkeznek? Mi az, ami a tárgy- és alakrajzolásban olyan komoly elmélyültséget ad számukra? Mit akarnak kezdeni az itt megszerzett tudással, egyáltalán tudják-e, érzik-e, hogy ez a tevékenység egy mesterség alapjainak megismerését, egy szakmai kiképzést is jelent, nem csupán önfeledt önkifejezést, a Szép létrehozását?

Azaz fel­mér­ték-e a koc­ká­za­to­kat, a ku­darc le­he­tő­sé­gét is, vagy nem is ér­heti ku­darc azt, aki nem meg­él­he­té­si, ela­dá­si, üz­le­ti szán­dék­kal kezd bele a kép­ző­mű­vé­szet­tel való fog­lal­ko­zás­ba? Iz­gal­mas be­szél­ge­té­sek és ön­val­lo­más­sze­rű kis írá­sok szü­let­tek a je­len­leg 12–15 idő­sebb szak­köri tag­gal foly­ta­tott „in­ter­júk” nyo­mán. Az ered­mény egy elő­adás­sá tel­je­se­dett ki, me­lyet ta­valy má­jus­ban a Szenior Akadémián tar­tot­tam meg. En­nek az egy­órás elő­adás­nak a szö­veg- és kép­anya­gát adom most köz­re az Új Mű­vé­szet ol­va­só­inak.

Alább azok a kis interjúrészletek olvashatóak, melyeket néhány önként vállalkozó tag osztott meg velem arra a kérdésre, mi motiválta a festészeti praxissal való foglalkozásra.

„Későn érő típus vagyok, 27 évesen tanultam meg először biciklizni, 42 évesen úszni, és ugyanakkor szültem először és bizonyára utoljára… 2008-ban kezdtem újra rajzolni hosszú pauza után. Remélem, nem hiába. Egyébként a flow sem új keletű találmány, már az ókori kínai taoista bölcsek is ismerték a ’yü’ fogalmát, ami lebegést, áramlást jelent. A megfelelő tudatállapotot. Én úgy tapasztaltam, hogy akkor készültek igazán jó fotók, írások, képek, ha sikerült ebbe a tudatállapotba jutnom. Egyébként csak a felszínt súroltam.”
(Soltész Éva, fotós)

„A fes­té­szet irán­ti ér­dek­lő­dé­sem gye­rek­ko­rom­ban kez­dő­dött és a szü­leim­nek kö­szön­he­tem, akik mú­ze­u­mok­ba, ki­ál­lí­tá­sok­ra vit­tek. Mű­vé­szet­tör­té­neti köny­veket olvas­tam, de mégis inkább a köz­gaz­da­sá­gi egye­tem­re jár­tam, igaz, hogy hall­gat­tam elő­adá­so­kat a böl­csész­ka­ron is. Az­tán már elmúltam ötvenéves, amikor egy hirdetésen megakadt a szemem: ’Rajz- és festőtanfolyam azoknak, akik mindig szerettek volna, de sohasem mertek’. Így kezdődött. Festményeimben keresem a szépet, az egyedit, és igyekszem megmutatni azt a kort, amelyben élek. Közgazdász és ’magánfestő’ – talán így jellemezhetem magam.”
(Réti Tamás, közgazdász)

„Bécs környékén láttam először egészséges, igazi erdőt. Mivel a rokonaink lakhelyéhez közel volt, kerestem magamnak egy botot, és mint egy megszállott, minden nap kigyalogoltam az erdőbe… nem tudtam betelni a látottakkal. (Előtte csak a Kispest és Kőbánya határán elültetett, poros, akácfa védőerdőcskét ismertem.) Na, mindezek hatására, először életemben, teljesen magamtól elkezdtem rajzolgatni, fákat, virágokat, mesekönyvből állatokat stb., és egy vonallal egyből jól sikerültek (semmi keresgélés, mint mostanában). Ez a kreatív időszak visszatérve úgy folytatódott, hogy apám előbányászott a számtalan szakkönyvei közül egy osztrák rajzoktató könyvet. Abból rajzolgattam le őz-, ló- és kutyafejeket, gyönyörű alpesi tájakat, sziklákkal, fenyőfákkal távoli, hófedte csúcsokkal stb. húzzam utána ki a vonalakat. Egy sor boldogtalan szerencsétlenséget, rossz házasságot stb. bevonzottam magamnak, nem volt erőm sokáig változtatni, és meg voltam győződve, hogy ez a vezekelésem része. A megbékélést végre önmagammal és hitet a jövőben, az ún. Pránas természetgyógyászokhoz való csatlakozás és a spiritualitásuk hozta, akik a tibeti buddhizmus talaján igyekeznek tudatosan élni és segíteni másokon, önmagukon.”
(Reiszer Alex, üzletkötő, osztrák-magyar kettős állampolgár)

„Külker főiskolát végeztem, a külkereskedelemben, majd bankban dolgoztam. Amikor nyugdíjasként nem találtam munkalehetőséget, elhatároztam, hogy azt teszem, amit mindig is szerettem volna: megtanulok rajzolni. Jó döntés volt, kellemes időtöltésnek bizonyult. Nagyszerű élmény az alkotás. Az új életcél mellett még új társaságot és barátokat is találtam. Ceruzával, szénnel, pasztellkrétával, akril- vagy olajfestékkel dolgozom.”
(Deák Veres Mária, nyugdíjas külkeres)

„Kedvem telik benne; nincs nagy cél kitűzve, hanem tervek, indíttatások az alkotás örömeként, azok mind jobbá tételeként. S ha ez még másoknak is örömet okoz, az a bónusz.”
(Nagyné Koncz Éva, nyugdíjas tanár)

Mint lát­ha­tó, más és más in­dít­ta­tás, más és más ön­ér­té­ke­lé­si prog­ram, kü­lön­bö­ző ké­pes­sé­gek és ered­mé­nyek ve­ze­tik, ala­kít­ják „nö­ven­dé­kei­met”. Ám a kö­zös cél a ki­tel­je­se­dés, mely­hez a sa­ját utat egy szak­kör­ben – né­há­nyan egy­szer­re töb­ben is – és az ott­ho­ni al­ko­tó mun­ka mel­lett egy ve­ze­tett for­má­ban is ké­pe­sek vál­lal­ni.

Egy­kor na­gyon le­néz­tem és el­ve­tet­tem a „di­let­táns és ama­tőr” te­vé­keny­sé­get, ma idő­sebb és ta­pasz­talt mű­vész-ta­nár ko­rom­ra tisz­te­let­tel és nagy se­gí­tő­kész­ség­gel for­du­lok azok­hoz a vál­lal­ko­zó ked­vű ér­dek­lő­dő, éle­tük bi­zo­nyos kor­sza­kát tel­je­sen új, krea­tív te­rü­le­ten ki­pró­bá­ló kor­tár­sa­im­hoz, akik bi­za­lom­mal és vá­ra­ko­zás­sal vág­nak ne­ki egy ne­héz és is­me­ret­len vi­zek fe­lé tar­tó ka­lan­dos út­nak. Ko­ruk, egész­sé­gi ál­la­po­tuk nem aka­dály, csu­pán a sa­ját krea­ti­vi­tá­suk, an­nak mi­nél erő­tel­je­sebb meg­je­le­ní­té­se a fon­tos szá­muk­ra.

Sinkó István, 2015. január 4.